Egy zsák kukorica

A 20-as évek elején még nem volt parókia Dunaszegen, bár a templom már 1720-ban felépült. A szomszéd faluból, Dunaszentpálról járt át misézni Laub plébános úr. Jó kövér ember volt, szeretett enni, inni, nem vetette meg a földi örömöket. Volt egy szakácsnéja, akit Pestről hozott magával. A nő főzött, mosott rá, gondoskodott róla. Egyszer így panaszkodott a tisztelendőnek:
- Plébános úr! Elfogyott a palláson a kukorica, nincs mit etetni az állatokkal! - Hát hozzon egy zsáktól a Nagyéktól! - így a pap. A szakácsné úgy is tett, ahogy a plébános parancsolta. Legalább is látszólag. Csakhogy a kukoricát nem etette föl az állatokkal, hanem fölvitte a padlásra. (Dehogy fogyott el a kukorica! Volt ott bőven!) Aztán egy idő múlva megint előállt: - Plébános úr! Elfogyott a kukorica! - Hát hozzon megint a Nagyéktól! Az asszony úgy tett, mintha elmenne. Került egyet, majd visszatért egy zsákkal. Csakhogy ez az a zsák kukorica volt, amit előtte fölvitt a padlásra. Most lehozta és megmutatta a plébános úrnak, hogy ezt vette. Ő egy csöppet sem gyanakodott. Fölmenni nem tudott a padlásra, mert keresztül ment a lábán a henger. Így aztán 77-szer fölhordta, majd lehozta a szakácsné a kukoricát. A huncutság csak nagy sokára derült ki.

Mindörökké, ámen

Gáspáry Gyula 1926-ban lett Dunaszeg plébánosa. Jólelkű, tudós ember volt, de idős korára már egy kicsit nagyot hallott, ezért a gyerekek gyakran gúnyt űztek belőle. Egy alkalommal, ahogy sétálgatott az utcán, néhány vásott kölyök eléje állt, és tiszteletteljesen köszöntötte. Legalábbis a plébános úr azt hitte, hogy a gyerekek köszönnek neki. Pedig a lurkók azt kérdezték tőle: "Meddig íc még a pokolba?" A szegény süket plébános meg kenetteljesen válaszolta: "Mindörökké, mindörökké!"



Hízik-e a hömbölgő?

Régen a falusi emberek maguk csinálták a szerszámaikat. Így az ügyesebbek jobbakat, a kevésbé ügyesek rosszabbakat. Egyszer történt, hogy az egyik parasztember egy hömbölgőt készített. Ez egy kicsit rosszul sikerült, mert a hömbölgőt elfaragta. A faluban Gyuri bácsi nagy mókamester volt, és ő azt tanácsolta neki: "Sebaj komám, vidd ki a Büdös-tóhoz és tedd be a lucernába, majd reggelre meghízik." A parasztember így is tett és azóta is várja, hgy a kis henger meghízzon. Ezért mondják, hogy "hizlalja, mint a dunaszegi ember a hengert."


Ki a szerencsés?

Már sokat gondolkodtam azon, miért mondják mifelénk azt, hogy a sz... szerencse. A megfejtést végül Láng Sándor bácsitól hallottam. Ő így mesélte el:"Gyulamajorban élt egy kocsis. A nevére már nem emlékszem. Megbízható, dolgos ember volt. Az intéző vele küldte el a disznókat vágásra leadni. Egyszer, ahogy a vásárból hajtott hazafelé, hascsikarás jött rá. Leszállt a kocsiról, átugrott az árkon és a közeli kukoricásban elvégezte a dolgát. Amint hazaért, rögtön ment az intézőhöz, hogy elszámoljon a disznók árával. Ahogy a zsebébe nyúlt, döbbenten vette észre, hogy nincs meg a pénz. Hiába kotorászott, nem talála sehogy. Aztán eszébe jutott, hogy biztosan a kukoricásban vesztette el. Gyorsan visszahajtatott. Hát a sz.. kupac tetején ott volt a pénz! Gondosan letörölgette, majd sietve szekerezett hazafelé. Persze a történtek nem maradhattak titokban, mert a pénz jó büdös volt. A majoriak és a falubeliek sokáig élcelődtek a kocsissal, majd lassacskán elfelejtődött a dolog. A falu száján azonban megmaradt az a szólás, hogy sz.. szerencse."


Vágovics úr egere

Valamikor a háború előtt, még Bolgánypusztán több család élt. Ezek egyike a Vágovics család volt. Vágovics cselédként került a faluba. Nagyon szegény volt, mint a falu lakóinak legnagyobb része. De ezek a szegény emberek tréfákban nagyon gazdagok voltak. A hosszú, téli estéken hol az egyik, hol a másik családnál jöttek össze kukoricát vagy tollat fosztani. Ekkor az öreg bácsik és nénik meséltek a gyerekeknek. Az egyik este Vágovics úrra került a sor. Ő azt mesélte: Egyszer korán reggel arra ébredt, hogy az ajtó előtt két lábon áll egy egér, és könyörög neki: "Vágovics úr, engedjen ki a házból, mert ha nem, akkor éhen halok!" Ezért került ez a mondás a falu szájára: "Éhes vagyok, mint a Vágovics úr egere."


A koldus lakomája

Nádazó Torma Károly bácsinak meghalt a felesége. Az öreg, mivel egyedül maradt, kénytelen volt magáról gondoskodni. Egy alkalommal istercet főzött. De sehogy se akart sikerülni. Vagy a liszt volt sok vagy a víz. A végén már akkora lábossal lett, hogy Károly bácsi nem tudta, mit kezdjen vele. Szerencsére, éppen akkor vetődött arra egy koldus. Károly bácsi megkínálta. Csakhogy az isterc olyan száraz volt, hogy a koldus majd megfulladt tőle. Egészen kigúvadt a szeme, ahogy le akarta nyelni. Aztán összeszedte kis batyuját és eloldalgott. Úgy látszik nem ízlett neki a szegényes koszt, mert legközelebb, amikor a faluban járt, messziről elkerülte Károly bácsi házát. Azóta is azt mondják Dunaszegen, ha valakinek nem ízlik az étel: "Ez olyan, mint a Károly bácsi isterce"


A nagy mesemondó

Nádazó Torma Károly bácsi tréfás kedvű ember volt. "Mindenre tudott valamit mondani vicc formájában." Egyszer Pataházán nádazta a másik Torma Károlyék házát. "Monta neki valamellik, hogy le ne essen Káró bácsi. Aszongya: - Nem vagyok én rossz kabát, hogy henteregjek!" "Vót az utcán egy nagy pad. Az vót végigűve minden este. 5-6 öreg űt ott. Mink meg leűtünk a fődre, úgy hagattuk, amiket hazudottak. Torma Károly bácsi ugy tutta mondani, mint aki most óvassa az ujságbul."

Joó Guszti és a kísértetek

Ma is megvan Dunaszegen a Liget utcában az a kis nádfedeles házikó, melynek hátsó helyiségében dolgozgatott Joó Guszti, a kicsit részeges, bohém suszter. Ügyes kezű mester volt. A lábbeliket mindig személyesen vitte haza a kuncsaftjainak. Egyszer, amikor Kunszigetből jött hazafelé, a falubeli legények alaposan megijesztették. Tudták, hogy Guszti nagyon fél a kísértetektől. Fogtak hát két lepedőt, és lesbe álltak vele a bolgányi híd mellett. A suszter fütyörészve ballagott át a hídon, amikor megpillantott annak végében egy lepedőbe burkolt alakot. Vissza már nem mert fordulni. A szellem guggolt és egyfolytában azt hajtogatta: "Hű, de fázom! Hű, de fázom!" A rémült ember toporgott egy darabig, majd egy hatalmas szökkenéssel átugrotta a szellemet, és rohant hazafelé. Az ám, éppen, amikor már egy kicsit megnyugodott, megint ott guggolt előtte egy kísértet. Szegény Gusztinak majd kiugrott a szíve az ijedelemtől. Rohant árkon-bokron át a majd két kilométeres úton egész hazáig. Azt hitte, hogy üldözik a szellemek.


Kölcsön kenyér visszajár

Joó Gusztinak nem kellett egy kis huncutságért a szomszédba menni. Egyszer, amikor épp nádazták a háza tetejét, azt eszelte ki, hogy megtréfálja a nádazót. Mindenféle politurt, rossz bőrt tett a tűzre. Attól olyan büdös füst kerekedett, hogy a mester majd leszédült a ház tetejéről. Guszti meg kiállt az udvar közepére és röhögött. Aztán újra bement a műhelybe és nekilátott a munkának. Egy kis idő múlva a kályhából iszonyú bűz kezdett áramlani és dőlt kifelé a füst. Majd kiette Guszti szemét. Kénytelen volt kimenni az udvarra. Leült a kút mellé és felváltva köhögött meg átkozódott. Aztán fölnézett a háztetőre. Hát, a kémény mellett lovaglóülésben csücsült a nádazó és csúfondárosan vigyorgott. Guszti csak most jött rá, valójában mi is történt. A nádazó egy bádogot tett a kéményre, ezért dőlt visszafelé a füst. Mit tehetett, ő maga is kacagni kezdett. Aztán egy jót ittak a kölcsönös tréfa örömére.


A kárvallott

Joó Guszti elment fősőríszt vennyi Győrbe. Minden embert ért kár, azt meg nem. Megvette a bőrt, kötött rá spárgát, aztán huzatta a városba a bőrt, a fősőríszt. Eccercsak valaki elvágta a spárgát, elmaradt a bőr. Elvitte a bőrt. Guszti elment a rendőrségre. A rendőr megszidta a Gusztit. Itthon azt mondta a kocsmába: Engem is érhet kár! Azelőtt ölég nehéz volt a közlekedés. Tolakodás vót a buszon. Gyütt haza, nem nyitották ki neki az ajtót, megtelt, aztán berugta. Reggel jöttek érte. Karonfogták, aztán bevitték. Mongyák: Meg köll fizetnyi. Guszti azt kiabálta: Rongyok! Engem is érhet kár!


A bohém

Joó Guszti igen jó suszter vót, de csizmája, cipője sose vót. Eccer a kocsmába elaludt, aztán a legínyek bemeszetík a lábát. Haverok vótak Babos Janiva', aki Amerikába ment. Nekiálltak, dúgoztak, 4-5 párt megcsináltak, aztán Guszti összekötötte, vállán vitte haza a szép, jóképü csizmákat. Megkapta a pézt, egy vagy két nap alatt a valagára ütött. Eccer fölültették bucsuba a lóra. Kalapjára körbetekertek egy légyfogót. Ammeg büszkén fogta a lovat. Bohém vót. Örült neki, ha nevették. Mókás vót. A píz nem érdekelte. Csizmasarkáva rávágott a kocsmába a márványasztara. Azt kiabálta, hogy rongyok! Még egy rossz pokrócca se maradt. Én vittem alá a zabszalmát, mikor haldoklott. Olyan vót alatta a szalma, mint a törek.